Ellentmondás, C-vitamin a neved!

A rettegett betegséget jól ismerték már az ókortól. Hosszú ostromok, éhínség és a telek kísérője volt, hol felbukkant és megtizedelte a lakosságot, hol meg, ahogy jött, eltűnt. A Szent Lajos francia király által vezetett hetedik keresztes háborúban Damietta városát a keresztes lovagok a különös kórtól elgyengülve feladták.

Aki megkapta a kórt, azt halálos fáradtság és letargia szállta meg, ínye feldagadt és vérezni kezdett, fogai kihullottak, testén fekélyek keletkeztek, végtagjai megduzzadtak, a régi sebek megnyíltak, a régen összeforrt csontok szétváltak, légzése elnehezült, majd jött a megváltó halál. Már Hippokratész elmélkedett a betegség okairól, okolva a káros kigőzölgéseket, a lustaságot, a fekete epe túltengését, a rézmérgezést, a hideget, na és persze az isteni büntetést. A középkorból is számos gyógymódot ismerünk, mint sós vízzel való hashajtás, érvágás, higanyos kenőcsök, kénsav vagy ecet fogyasztása.

A betegség különös fellángolt, amikor Európában elkezdtek akkora hajókat építeni, amelyekkel már hosszú tengeri utakra is kimerészkedtek a tengerekre. Vasco da Gama 1499-es Indiai útján emberei kétharmadát elveszítette a hosszú úton. Magellán 1520-as útján emberei nyolcvan százaléka hullott el a betegségtől. Magellán is meghalt 1522-ben Mactan szigetén, s bár vele is egy hiánybetegség végzett, de nem a skorbut, hanem a kannibálok fehérjeéhsége, melyet a szóbeszéd szerint Magellánnal csillapítottak. Becslések szerint a nagy tengeri felfedezések korában kétmillió tengerész halt meg a "tengerészek pestisében".

George Anson kapitány 1740-ben a spanyolok ellen indított Csendes óceáni hadjáratában hat hajóból álló flottájának 5 hajóját, és 2000 tengerészéből 1300 veszített el a tengerészbetegség miatt. A flotta káplánja, Richard Walter úgy írta le a kórt, hogy : "a bőr fekete lesz, mint a tinta, fekélyek borítják a testet, nehézzé válik a légzés, a végtagok felpüffednek, a fogak kihullanak, s az egészben talán ez a legvisszataszítóbb, az ínyből ömleni kezd a vér a szájon át, amely rögtön rohadni kezd és az áldozat lehelete bűzössé válik." Walter leírta, hogy a betegségnek különös hatása van az érzékelésre is, a betegek hallása, látása, ízlelése és szaglása különös módon felfokozott lesz, s a végstádiumban elég egy puskalövést hallania a betegnek, hogy szörnyethaljon. Különös honvágy lesz úrrá a betegeken, agóniájukban is zokogni kezdenek, ha virágillatot hoz a szél a szárazföld felöl. Egyébként is mindentől sírhatnékjuk támad ezeknek az egykoron marcona embereknek. Walter mellékes megjegyzése igen figyelemre méltó: hogy ha gyümölccsel kínálják ezeket a szerencsétleneket, kéjesen nyeldeklik, mint soha nem élvezett gyönyört.

Hát persze, ma már tudjuk, hogy a tenger pestise nem volt más, mint a skorbut, vagyis a C-vitamin hiánya. De még sok százezren meghaltak, mire lassan kezdtek a hajósok rájönni, hogy a rejtélyes kórt nem valami, hanem valaminek a hiánya okozza.

A nagy felfedezések is felismerések nem rendkívüli helyzetektől, hanem rendkívüli emberektől születnek. Amíg Gallilei le nem pottyantotta a Pizzai ferde toronyból egyforma méretű, de fából és vasból készült golyóbisait, senki nem hitte el, hogy egyszerre érnek majd földet.

Mivel a tengeri pestisnek, mint a többi betegségnek is, egymással vetélkedő primitív elméletei voltak, ki halálra dolgoztatta a legénységet, mert a lustaságban vélte a betegség okát felfedezni, mások nagy gondot fordítottak a legénység melegen tartására, megint mások szellőztették az alfedélzetet. A tudományos gondolkodás és az információáramlás fejletlensége nem tette lehetővé, hogy következtetéseket vonjanak le azokból az esetekből, amikor a skorbutjárvány mégsem tört ki. Amerika felfedezését a savanyúságnak köszönhetjük. Kolumbusz harminc napnál is tovább tartó útján azért nem volt skorbutos megbetegedés, mert hajóraktárosa, Amerigo Vespucci, akiről később Amerikát elnevezték, nagy mennyiségű savanyúságot vételezett mindhárom hajójukra. Vespucci tehát kétszer is hozzájárult Amerika felfedezéséhez: egyszer, mint savanyúság kedvelő hajóraktáros, egyszer pedig, mint kapitány. Mikor Vespucci Alonso de Ojedaval közös túrát szerveztek Amerika további felfedezésére, néhány tengerészük skorbutot kapott. Ebből is kitűnik, hogy Vespucci, mint kapitány nem tanult saját raktárosi múltjából. A betegeket kirakták egy szigetre, ne a hajón rontsák a hangulatot. Ám mikor visszafelé hajóztak, a szigetről a halottnak vélt tengerészek vidám integetésére lettek figyelmesek. A skorbutban haldoklók a sziget gyümölcseitől egyhamar talpra álltak, így aztán állítólag a szigetet ezért nevezték el Curacao-nak, ami az olasz "cura" (gyógyít) szóból eredt.

Vasco de Gamma a Jóreménység foka felé hajózva, mint írtam, igencsak küzdött a skorbuttal. Egy nap kikötve a parton, narancsot cseréltek bennszülöttektől, és a legénység hat nap alatt meggyógyult.

Jacques Cartier egyéves volt, amikor Kolumbusz elindult Indiába és megérkezett Amerikába. Cartier 1534-ben indult neki Észak-Amerika felfedezésének, azzal a megbízatással, vagy hogy hozzon haza sok-sok aranyat, vagy találjon átjárót Kínába, de legjobb lenne, ha mindkét küldetést teljesítené. Miután Cartier felfedezte a Szent Lawrence folyót, abban a szent meggyőződésben, hogy ez a Kínába vezető átjáró, sebtében elrabolta az irokézek törzsfőnökének, Donnaconanak két fiát, és hazahajózott. Második útján persze vissza kellett vinnie a fiúkat, és némi ajándékkal is kiengesztelni a törzsfőnököt, de ez az új barátság segítette hozzá egy fontos tapasztaláshoz. Felhajózva a mai Quebec-ig, erődöt épített, és aztán beköszöntött a tél és a tengeri pestis. A legénységből már 25-en meghaltak skorbutban, amikor az irokézek tanácsára a fehér cédrusból készült teával helyrebillentették C-vitamin szükségletüket. Cartier legnagyobb kincse, amit hazavitt, a skorbut legyőzésének titka volt, de ez senkit nem érdekelt. Aranyat vártak, nem egy babonát. A felismerés besorolódott a többi zagyva gyógy kísérlet közé.

1593-ban Sir Richard Hawkins, akitől a "tengeri pestis" elnevezés is eredt, hajóútján citrom- és narancslével sikerrel "kezelte" legénységét. De hát ez túl drága dolog volt, olyan csekély értékű dolog megmentésére, mint a tengerészélet, ezért aztán neki sem volt sikere bejelentésével.

James Lancaster kapitány végezte el a történelem első kontrolált kísérletét, bár nem a tudomány heve feszítette. Négy hajóval indult útnak és a negyedik hónap végére három hajóján úgy megfogyatkoztak az emberek, hogy alig tudtak hazajönni. De mi történt a negyedik hajón, ahol mindenki egészséges maradt? Lancaster megfogadva Hawkins tanácsát, minden reggel három teáskanál citromlevet adott legénységének. Jelentette is ezt az Admiralitásnak, akik köszönték szépen a tanácsot, de nem tettek semmit.

A megoldás tehát már régen megvolt, csak senki nem vette komolyan. A csodás gyógyulásokból, ha le is vont valaki maradandó következtetést, az emberi ostobaság malmaiban porrá őrlődtek a százezrek életét megmentő felismerések.

John Woodall sebész már 1617-ben kiadta a "Az orvos kézikönyvé"-t, melyben felsorolja milyen angliai, illetve egzotikus gyümölcsök és növények hatásosak a skorbut ellen. De a tengerészek nem olvasnak. Még 110 évnek kellett eltelnie, hogy James Lind orvos a Királyi Tengerészetnél áttanulmányozza Woodall könyvét. 1753-ben megjelentette "A skorbut kezelése" című híres munkáját, majd 1747-ben elvégezte a Salisbury fedélzetén nevezetes kísérletét, melyben tudományos alapossággal, különböző szerekkel kezelt tengerészek kis csoportjait. Volt, aki ecetet, volt, aki hígított vitriolt, volt, aki tormát, volt, aki tengervizet kapott, és végül egy csoport citrom és narancslevet. Egyedül ők maradtak egészségesek. Lind tehát tudományosan bizonyította, hogy a citrusfélékben van valami, ami gyógyítja a skorbutot. De az Admiralitás ettől sem ájult el. További fontos érv volt azonban, hogy James Cook három felfedező útján, megfelelő kiegészítő táplálkozás mellett mindössze egy ember halt meg skorbutban. Az Admiralitáson ezt még húsz évig emésztették. Lind eredményét követően tehát még kellet 50 év és százezer ember halála ahhoz, hogy az Admiralitásnál azt mondják: "na jó". Azt hihetnénk, ezek után futótűzként terjedt a hír. Nem, az amerikai polgárháborúban még 30 000 embernek kellet meghalnia skorbutban. Az Amerikai Hadseregben harminc év kellett, hogy végre 1895-ben bevezessék a skorbut ellenes kezelést.

Igazából nehéz is elhinni, hogy három teáskanál citromlé meggyógyít egy ilyen halálos betegséget. Az egész olyan, mint ha ma egy rákos betegnek azt mondanák, szedje be ezt vagy azt a cseppet mindennap és meggyógyul. Elhinnénk? Nem. Mert már volt száz ilyen csepp és egy sem vált be. Mert mi a csoda lehet ily kevés savanyú löttyben? A hiánybetegség fogalma még szokatlan gondolat volt laikusok körében. Igaz, Casimir Funk 1911-ben Angliában előállítja a bénulást okozó beriberi ellenszerét, egyelőre csak kotyvalék formában. De a zavaros valami hatásos. Funk vitaminnak nevezi el azt a valamit, amit majd egyszer kivonnak főzetéből. Vita= élet, amin= fehérje. Persze Funk tudományosan az elnevezést illetően tévedett, a beriberi ellenes vitamin nem fehérje, de a név marketing szempontból telitalálat.

Mikor két kutató a skorbutot elő tudta állítani tengerimalacon is, hirtelen több kutató fejében is kigyulladt a fény: ez is egy vitaminhiány. Amerikában és Angliában is megindult a hajsza a C faktor után: c-nek nevezték, mert citrusfélékből próbálták kinyerni. A tengerimalacok balszerencséjére, ők lettek a C-vitamin kutatás sztárjai, mert rajtuk lehetett demonstrálni, hogy egy adott kivonatban benne van-e a C-faktor, vagy sem. Más állatok, az embert leszámítva, maguk termelik meg a szükséges C-vitamin mennyiségüket, így skorbutot nem lehet náluk előállítani

Londonban Sylvester S. Zilva, Amerikában Charles G. King főzőcskézte hektoliter számra a citromlevet, hogy kivonja belőle a C vitamint. De a C-vitamin bomlékony, kristályos, a főzetekben és sűrítményekben a végén már csak cukor maradt, lebomlott C-vitaminnal keveredve. Mindenki úgy tudja, Szent-Györgyi Albert is lázasan kereste a C-vitamint. Hát nagy tévedés. Szent-Györgyi a hiánybetegségeket mindig is valamiféle szakácsoknak való feladatnak gondolta, s helyette a mellékvesével volt elfoglalva. Erről tudni kell, hogy se nem mellék, se nem vese, hanem csak a veséhez odanőtt hormonmirigy. Egy darab 10-18 gramm. Szent-Györgyi ezt darabolgatta egy hollandiai laborban, mert a már korábban felfedezett adrenalin mellett szerinte volt ebben a mellékvesében valami nagyon erős redukáló, vagyis oxigént elvonó anyag. A kísérletekben nagy baklövések voltak, a húsdarálóból a mintába került vas okozta azt a kémiai reakciót, amit Szent-Györgyi a keresett redukáló anyagnak tulajdonított. Bánatában írt egy cikket a burgonya légzéséről, ami akkori főnöke szerint a szemétkosárba való. Hát mi se gondolnánk, hogy világmegváltó dolog, de a tudomány már csak ilyen apró kavicsokból épül fel. Szent-Györgyi azért mégis leközölte, és úgy döntött, véget vet kutatói pályafutásának. 1926-ban hattyúdalként elutazott Stockholmba, ahol a nyitóelőadásában Sir Frederick G. Hopkins világhírű kutató Szent-Györgyi burgonyás cikkét többször is idézte. Szent-Györgyi hát odamerészkedett Hopkinshoz és azt mondta neki: Én vagyok Szent-Györgyi. Így került hát élete mélypontjáról hirtelen a magasba. Darabolhatta tehát tovább Oxfordban a mellékveséit, és elő is állított belőle egy anyagot, amit képlete alapján hexuron savnak nevezett el. Egy vegyület azonban akkor van igazán felfedezve, ha fel tudjuk rajzolni szerkezeti képletét. Norman Haworth kutató vállalkozott is volna rá, de 20 gramm kellett hozzá. Irány Amerika, 66 kg mellékvesét csak ott lehet szerezni. Míg Haworth elemezte a kristályt, addig Szent-Györgyi újabb eget rengető felfedezést tett: a káposztafejek légzésében is fontos szerepet játszik a hexuronsav. Az ember már nem bírja az izgalmakat, talán e cikk olvasása közben Ön is tövig rágja körmét. Közben Szent-Györgyi már Szegeden professzor, és mindenhol csak hexuronsavat lát. A vitaminok viszont nem érdeklik. Az állatkísérletektől pedig kifejezetten irtózik.

De a jóisten már eldöntötte, hogy Szent-Györgyi Nobel-díjas lesz, és azt mondta magában: "ez a csökönyös fiatalúr nem fogja terveim keresztezni". A Nobel-díj projekt kivitelezéséhez az amerikai "C-vitaminos" King professzor jobb kezében, nevezett Joe Svirbely-ben kellett felkelteni az érthetetlen honvágyat. Merthogy Svirbely nagyapja kivándorolt magyar volt. Így egy nap Szent-Györgyi szegedi laborjában megjelent Svirbely, és közölte: "Amerikából jöttem, és semmihez nem értek, csak a C-vitamin kutatáshoz". Szent-Györgyi erre a kezébe nyomott egy üveg kristályt. "Akkor ezt kéne megnézni, hátha van valami köze a C-vitaminhoz". Svirbely nekilátott skorbutos tengerimalacokat előállítani, majd a szerencsésebb csoportnak elkezdte adagolni a hexuronsavat. A hexuronsavon tartott malacok életben maradtak és így együtt tudtak örülni Svirbelyvel, aki boldogan jelentette be Szent-Györgyinek, hogy a hexuronsav nem más, mint a C-vitamin. Vagyis amiért Amerikában öt éve folyik a küzdelem, az ott porosodott Szent-Györgyi polcán. Szent-Györgyiben ekkor világosodott meg a dolog, hogy miközben ő egy mellékvesehormont keresett és izolált, aközben valójában előállította a C-vitamint. Csak nem tudott róla. S ha nem jön Svirbely? Svirbelynek azonban némi bűnbánata támadt, hogy ők itt Magyarországon megoldották azt, amin mestere, King Amerikában évek óta keményen izzad. Megírta hát neki, hogy azonosították a C-vitamint a hexuronsavval. Naiv, becsületes lélek. Mi volt erre King válasza? Gyorsan közölt egy cikket a Science-ben, hogy izolálta a C-vitamint és megállapította, hogy azonos a hexuronsavval. Ezzel óriásit blöffölt, mert sem nem izolálta, sem azonosította. Ezzel elkezdődött egy keserű elsőbbségi vita, amit 1937-ben a Nobel-díj bizottság döntött el azzal, hogy Szent-Györgyinek ítélte a Nobel-díjat. Míg a világban úgy gondolták, Szent-Györgyié az elsőbbség, Pittsburgben továbbra is Kinget ünnepelték.

Szent-Györgyinek közben elfogyott a hexuronsav/C-vitamin készlete, és ott állt egy felfedezéssel a nyakában, de nem tudta továbbvizsgálni az anyagot. Szent-Györgyi egy nap paprikát kapott feleségétől vacsorája mellé. Hogy udvariasan utasíthassa vissza, elmenekült vele a laborba és kíváncsian megnézte, van-e benne C-vitamin. Kiderült, hogy a C-vitaminban leggazdagabb növényre bukkant. Onnantól az egész labor és Szent-Györgyi családja paprikafeldolgozó üzemmé alakult. Parasztasszonyokat fogadtak fel, hogy ők is darálják a paprikát. Egy hét alatt másfél kilogramm C-vitamint állítottak elő, míg korábban egy év alatt jött össze 30 g mellékvesékből. Hátra volt még a keresztelő: Haworth-tal, aki a kémiai szerkezetet megállapította, közösen aszkorbinsavnak, vagyis anti-skorbut savnak nevezték el.

A C-vitamin azóta óriási karriert futott be, csodás tulajdonságai derültek ki. Legalább nyolc fontos enzimrendszer alkotóeleme a testi folyamatokban. Ugyanakkor a C-vitamint körüllengi valami bizonytalanság. Az ember csak kapkodja a fejét, ahogy a média napról-napra elfelejtve mit mondott tegnap, mindenféle ellentmondásos hírekkel eteti az embereket. Egyik nap az a hír, hogy sok C-vitamint kell enni, a másik nap az, hogy ettől vesekövet lehet kapni.

Manapság skorbut csak kifejezett éhezés esetén fordulhat elő, pl. anorexia nervosában. Egy átlagos felnőtt szervezete 20mg/kg C-vitamint, vagyis egy 80 kilós ember 1600 mg C-vitamint tartalmaz. Ennek 2-3%-át veszítjük el naponta, és ha a szervezet C-vitamin tartalma 300mg alá süllyed, akkor lép fel a skorbut. Ebből könnyű kiszámolni, hogy a korabeli tengerészeknél a skorbut első jelei 2 hónapi hajózás után léphettek fel. Csupán napi 6-10 mg C-vitamin bevitel már elejét veszi a skorbut kialakulásának, ezért volt védőhatása annak a pár csepp citromlének. Kérdés azonban, hogy a skorbut kivédése azonos-e az egészséges táplálkozással? Nem a szakadék szélén táncolunk-e a minimális napi C-vitamin bevitele?

A C-vitamin körül óriási viták bontakoztak ki, a hagyományos orvosi felfogás ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy napi 60-80 mg bevitel bőven elégséges, míg mások, pl. a kétszeres Nobel díjjal kitüntetett Linus Pauling, aki 93 éves korában hunyt el, a több ezer milligrammos napi C-vitamin bevitel híve volt. Az által alapított Linus Pauling Intézet kutatásai azóta is további érveket szolgáltatnak Linus felfogása mellett.

A gyógyszeripar nem érdekelt a szabadalomhoz nem kötött vitaminok propagálásában, ők "gyógyítani akarnak". A gyógyítás viszont leginkább a krónikus betegségekben üzlet. A vitaminok a betegségek megelőzésében fontosak, a gyógyszerek a keletkezett betegségeket nem gyógyítják, csak kezelik. Lenkei következtetése az, hogy a krónikus betegségek a modern ember hiánytáplálkozásának a következményei. Szent-Györgyi azt nyilatkozta, hogy "Több, mint hatvan éven keresztül tanulmányoztam az élő rendszereket, és ez meggyőzött arról, hogy testünk sokkal tökéletesebb, mint amit a betegségek végtelen listája sugall. …A szervezet fogyatékosságai sokkal kevésbé a velünk születet hibákból, mint inkább a szervezetünkkel szemben elkövetett visszaéléseinkből ered."

Miközben százszámra bizonyítják vizsgálatok, hogy a nagy dózisban fogyasztott C-vitamin egészségvédő hatású, konzervatív orvosi körök folyamatosan próbálják kikezdeni ezt a tényt. 2000-ben az Amerikai Szív Társaság konferenciáján nagy szenzációt keltett James H. Dwyer és munkatársai bejelentése, hogy az 500 mg C-vitamint szedők körében fokozott infarktus kockázat figyelhető meg. A média egyből ráharapott, a C-vitamin pártiak megijedtek, a témában járatos szakértők pedig nyersen cáfolták Dwyert, mert a bejelentés minden addigi eredménynek ellentmondott. Dwyer eztán elbujdokolt, mert eredménye szaklapban soha nem látott napvilágot.

Ha az állatok C-vitamin fogyasztását, ill. önellátó termelését nézzük, akkor emberre vetítve a szükségletünk 2-9 gramm naponta. Linus Pauling ajánlása is ebből következett.

Ha mazsolázgatunk a szív és érrendszer egészsége és a C-vitamin bevitel közti kapcsolatról szóló tudományos közleményekben, akkor számos vizsgálat azt igazolja, hogy a nagy dózisban bevitt C-vitamin pozitív hatással van a szív és érrendszeri működésekre, ill. az infarktusos halálozásra.

1987-ban a III. C-vitamin konferencián elhangzott előadás több vizsgálatot idézett, amelyek bizonyítják, hogy a szervezet C-vitamin szintje és a szív és érrendszeri halálozás közt fordított arányosság van. Ez magyarázza azt a jelenséget is, hogy az északi országokban, ahol a friss zöldség és gyümölcs kevésbé érhető el, kb. 2.5-szer gyakoribb az infarktusos halálozás, mint a déli országokban.

Egy 2003-as vizsgálat szerint 2 gr C-vitamin jobb értágító hatású éroperációra váró dohányzó és nem dohányzó betegek közt, mint az e célra használt diltiazem (pl. Diltan) nevű gyógyszer.

Egy 2004-es vizsgálatban azt találták, hogy napi 1 gr C-vitamin bevitel szignifikánsan csökkenti a vérnyomást fiatal embereknél. Ennek jelentősége tehát a megelőzésben van, hiszen a magas vérnyomás évtizedek alatt hatalmas pusztítást végez a szervezetben.

Egy 1999-es tanulmány azt bizonyította, hogy napi 500 mg C-vitamin hosszú távú fogyasztása a már kialakult szív és érrendszeri károsodásokat visszafordítja. A hatás már 30 nap múlva jelentkezett!

Egy 2002-es vizsgálat bizonyította, hogy a vér magas C-vitamin tartalma védi az érfalak izomzatát, vagyis megőrzi az erek rugalmasságát. A cikk adatait átszámolva napi 2500 mg C-vitamin fogyasztása javasolt.

A C-vitamin védi tehát az erek falát, csökkenti a koleszterinszintet és a különféle oxidációs károsodásokat. Rendszeres C-vitamin szedés jelentősen csökkentené a szív és érrendszeri betegségek kialakulását, véd az infarktustól, a magas vérnyomástól és az agyvérzéstől.

A C-vitamin orvosok által ajánlott minimális adagjának szedése éppen csak a skorbuttól véd meg, s közben egész életünkben alattomos folyamatos C-vitamin hiányban szenvedünk, ami olyan mintha belülről folyamatosan rozsdásodnánk. A tökéletlenül végbement enzimatikus folyamatoknak soha nincsen látványos hatása, a vitaminhiányból fakadóan a sok kis félig vagy töredékesen végbement biokémiai folyamatok az évtizedek során úgy jelennek meg, mint a korral törvényszerűen járó betegségek. Ezek azonban nem betegségek, hanem hiánybetegségek. A C-vitamin vita erősen hasonló a múltkor megénekelt só-mítoszhoz: az alacsony adagoláshoz való görcsös ragaszkodás az akadémikus tudomány részéről egy tudományosan nem igazolható elv védelmezése, egyfajta presztízs érdekből. Egészségről és hosszú életről olyanoktól érdemes tanácsot elfogadni, akik egészségesek és hosszú életet éltek. Az orvosaink ebben nem túl jók.

A C-vitamin-vita másik kedvenc csatamezeje a C-vitamin és a rák. Szándékosan nem idézek olyan szakembereket, akiket a C-vitamin prófétáinak tartanak a rák kezelésében, ők olykor 100 gr C-vitamint is adtak naponta infúzióban a betegeknek és állítólag csodás gyógyulások történtek. Egy 2005-ös vizsgálat szerint az alacsonyabb C-vitamint vérszintet mutató rákbetegek rövidebb túlélési időt mutattak. Mivel a prófétákat a tudományos közvélemény kiveti magából, eredményeik nem jelennek meg tudományos lapokban és így ellenőrizhetők. Ezért maradjunk a hivatalos tudomány "renegát" szárnyánál, onnan is bőven meríthetünk bizonyítékokat.

A C-vitamin fogyasztás komoly hatással van a különféle ráktípusok megelőzésében, ill. a tumor növekedés lassításában. 1990 és 2000 között kb. nyolcvan vizsgálat erősítette meg, hogy a C-vitamin jelentős hatással van a tumoros megbetegedésekben. Az alábbiakban csak a halandók számára is érthető néhány vizsgálatot idézem. A C-vitamin rákellenes hatása többek közt az un. szabadgyökök megkötésében, a rákkeltő anyagok semlegesítésében, az immunsejtek aktivitásának fokozásában rejlik. A vérben cirkáló fehérvérsejtekben százszor több C-vitamin van, mint egyéb szövetekben. Ez azt bizonyítja, hogy kellő számú jelenlétükhöz és aktivitásukhoz nagy mennyiségű C-vitaminra van szükségünk.

Egy 2004-ben publikált kutatás azt vizsgálta, vajon a gyermekkori leukémia és a táplálkozás közt van-e kapcsolat. 328 leukémiás esetet elemezve eredményük szerint azok a gyermekek védettebbek a leukémiával szemben, akik rendszeresen fogyasztanak C-vitamin tartalmú gyümölcsöket.

Egy 1987-es tanulmány egy 20 éves követéses vizsgálatban szignifikáns védőhatást talált a C-vitamint szedőknél a rákkal szemben; különösen állt ez a gyomorrákra. Egy 1991-es tanulmány hasonló védőhatást talált. Egy 2005-ös vizsgálat szintén a C-vitamin védőhatását mutatta ki a gyomorrákkal szemben. Egy Észak-Itáliai vizsgálatban, 1994-ben a vastagbélrákkal szemben mutatták ki a C-vitamin védőhatását. Egy másik 2005-ös vizsgálatban a C-vitamin egerekben erősen gátolta a vastagbél tumor növekedését. Egy 1986-os vizsgálatban a nagyobb C-vitamin bevitel csökkentette a vastagbél és végbélrák kockázatát.

Egy 1987-es tanulmány méhnyak rákos nőknél szignifikánsan alacsonyabb C-vitamin szintet állapított meg. Egy 1988-as vizsgálatban az emelkedett C-vitamin szint 60%-kal csökkentette a méhnyak rák kialakulását olyan nőknél, akiknél már kóros elváltozások voltak kimutathatók. Egy 1991-es vizsgálat a C-vitamin védőhatását mutatta ki méhnyak rákkal szemben.

Egy 1991-es vizsgálat a C vitamint védőhatásúnak találta tüdőrákkal szemben nem dohányzó emberek közt. Jól tudjuk, hogy a dohányzás pusztítja a C-vitamint, így aki nem tud lemondani erről a halálos szenvedélyről, legalább szedjen sok C-vitamint.

Egy 1981-89 közt lefolytatott követéses vizsgálatban 11 580, a vizsgálat indulásakor még rákmentes személyt követtek, és akik nagyobb adag C vitamint szedtek védettebbek voltak a hólyag és a vastagbél rákkal szemben.

1992-ben közöltek egy 11 000 főt tíz éven át követő vizsgálat eredményét. Eszerint a sok C-vitamint fogyasztó férfiak közt a rákos halálozás 22%-kal, a szív és érrendszeri halálozás 42%-kal volt alacsonyabb. Nőknél a rákos halálozás 14%-kal, a szív és érrendszeri halálozás 25%-kal csökkent. A látszólag kedvezőtlenebb arány a nőknél fakadhat abból, hogy náluk alacsonyabb a halálozás! Egy 1992-es kínai vizsgálatban a magas C-vitamin felvétel erős fordított arányban állt minden rákos megbetegedéssel.

A mellrák minden nő rettegett betegsége. Egy 1990-es vizsgálat, amelyet a kanadai Nemzeti rákintézet folytatott le, a sok C-vitamint fogyasztók körében 31%-kal kevesebb mellrák fordult elő, mint a kevés C-vitamint fogyasztók körében.

Ha valaki mégis azon aggódik, mi van, ha mégis a dokiknak van igazuk, és káros a sok C-vitamin, akkor nekik szeretném idézni az alábbi összefoglalót:

Az 1987-es III. C-vitamin konferencián Jerry M. Rivers áttekintette azokat a vizsgálatokat, melyek a nagy dózisban (4-10 g) fogyasztott C-vitamin esetleges kockázatait vizsgálták. Az egyik szokásos érv szokott lenni, hogy a sok C-vitamin fokozza a vesekő képződést. A vizsgálatok ezt nem támasztják alá, mindenesetre a szerző óvja a nagy dózisú C-vitamin fogyasztástól azokat, akiknek visszatérően vesekövük alakult már ki. A másik aggály szokott lenni, hogy a fokozott C-vitamin fogyasztás fokozza a vas felhalmozódását a szervezetben, ami azért volna káros, mert a vér magas vastartalma fokozza a vérrög képződés veszélyét. A vizsgálatok ezt sem támasztják alá. Egy újabb ellenérv szokott lenni a magas dózisú C-vitamin fogyasztással szemben, hogy fokozza a húgysav képződést, ami arra hajlamos személyeknél pl. köszvényt okoz. A vizsgálatok ezt sem támasztják alá. Korában megjelentek olyan közlemények is, hogy a sok C-vitamin mutagén hatású, vagyis károsítja a sejtek genetikai állományát, ami rákot okozhat. A szerző rámutat, hogy ezek a vizsgálatok lombikvizsgálatok voltak, és ellentétesek azokkal a nagy népességen lefolytatott vizsgálatokkal, melyek éppen ellenkezőleg, azt bizonyítják, hogy a C-vitamin védi a sejteket a genetikai károsodásokkal szemben, következésképen csökkentik a rákos megbetegedés kockázatát.

Megvallom őszintén, sok dolgot megértettem már a világon, de azt még nem sikerült, miért van olyan erős ellenkezés a konzervatív orvosi körökben a C-vitamin, és cikksorozatunk többi vitaminjának fogyasztásával szemben. Steve Hickey és Hilary Roberts farmakológus professzorok az egészségügyi kormányzat összeesküvéséről beszélnek "A nevetséges táplálkozási ajánlások" című 2005-ös könyvükben. Só ügyben már láttuk, hogy van ilyen. A dolog elemzése messzire vezetne, itt elégedjünk meg annyival: egyeseknek nem az az üzlet, ha az emberek egészségesek.

Forrás: Szendi Gábor

Szervezetének szüksége van C-vitaminra!