Kudarc a fogyókúrában? Árnyoldal...

A fogyókúra és a test felkészítése a nyári szezonra a tavasz kulcsfogalmai. Krémezzük el a narancsbőrt, böjtöljük le a súlyfelesleget, injekcióztassunk a ráncainkba. A villámeredmények korában nem árt hátrahőkölni kicsit, és hosszabb távú, reális célokat megfogalmazni. Vegyünk hát könnyes búcsút a kéthetes megoldásoktól, amelyek a biztos kudarcot hordozzák magukban.

Kiskönyvtárnyi szakirodalmat halmoztunk fel otthon az évek során a "biztos" és "tartós" fogyókúrák mibenlétének felderítésére, aztán valahogy minden évben csak a kudarclistánk hízik. És persze mi magunk. A kéthetes, rapid fogyókúrák maradandó sikerében ugyan kamaszkorunk óta nem hiszünk már, ahogy a "villám" és "rapid" előjellel ellátott testsúlycsökkentő termékszenzációknak sem szavazunk bizalmat, mégis: a határidő, mint minden másban, e tekintetben is múzsánk és szemellenzőnk lett egyszerre. A felkiáltójelnek azonban már itt villogni kéne: a súlycsökkenés sokkal inkább az eseménynek, semmint saját magunknak van címezve. Az elkönyvelt, tiszavirág-életű sikerek aztán idővel csak még lesújtóbb kudarcokká terebélyesednek ("fölösleges erőfeszítés volt!", "a leadott kilók duplája mászott vissza", "nekem ez már sosem fog sikerülni"), mi pedig egyre erőtlenebbül vágunk bele az újabb és újabb - eleve bukásra ítélt - kísérletekbe. Egyre mázsásabb és reménytelenebb kihívásként nehezedik ránk az, amit többnyire úgy fogalmazunk meg: le kell fogyni. Ez a szűklátókörűség azonban sokba kerül.

Hibás célok - A test bosszúja

A mértékletességet és a fokozatosságot preferáló szakemberek hiába kongatnak időről időre vészharangot, az egészség mint szempont (és mint motiváció) az utolsó helyen kullog, amikor a nyári vakáció rohamosan közeleg, a mi combjaink pedig fájdalmasan dörzsölik érdesre egymást és a nadrágot, a vastagon fodrozódó úszóguminkat pedig fedetlenül hagyja majd a bikini. És itt van a kutya elásva: a céljaink rövid távúak, a karcsú derék utáni vágyat pedig többnyire az olyan apropók szülik, mint hogy ballagás lesz, nyaralni megyünk vagy hogy esküvői meghívónk van. Az ilyenkor tipikus forgatókönyv a következő: óriási elánnal kezdjük sanyargatni a testünket, a szénhidráttól hetekre elköszönünk, a cukrot és az édességet mellőzzük, és mantraként mormoljuk reggelente a tükörbe pillantva, mennyivel jobb a fogunk alatt ropogtatott sárgarépa az addig megszokott cukrászati remekeknél és kalóriabombáknál. Az utolsó napokat aztán már csak méregtelenítő teán és vízen tengődve töltjük, és messiásként várjuk a jeles nap eljövetelét - ami egyben a fogyókúránk végét is kijelöli.

A rövid idő alatt agyonsanyargatott és kisemmizett test aztán revansot vesz, és úgy vág vissza, ahogy hollywoodi megaprodukciókban szokás. Mi elégedetten hátradőlünk, hogy a célunkat végül is elértük, boldogan nyugtázzuk, hogy az önkontrollunk és a fegyelmezettségünk a régi, a jutalmunk pedig a régi megszokásokhoz való visszatérés. Az első napok féktelen zabálási rohamait pedig se kedvünk, se erőnk leküzdeni: elvégre kőkeményen megdolgoztunk a "jutalomfalatokért", és mivel magunkat is arra "kódoltuk", hogy eddig a pontig kell kitartanunk, erőtlenek is vagyunk a folytatáshoz. Néhány nap múlva aztán alábbhagy az öröm, amikor láttamozzuk: a négy hét alatt leimádkozott súlyfölösleg néhány nap alatt visszakúszott, és olyan mértéktelen az étvágyunk, mint még soha. A rutinos fogyókúrások pontosan ismerik a jelenséget, amelyet az utóbbi évtizedekben számos vizsgálat is alátámasztott: az élelem megvonása később túlzott evéshez vezet. Az idő közben lelassult anyagcserénk pedig még keservesebben birkózik meg a csokis fánkkal és az éjfélkor utána küldött túrós csuszával. A testsúlyunk tehát a régi (sőt több annál), az önbecsülésünk romokban, és ahelyett, hogy levonnánk a tanulságot, nekikeseredünk, végül új apropó után nézünk. Aztán a sokadik után végképp feladjuk.

A kudarcok összeadódnak, a test kimerül

Nyilván számos fitneszguru és wellnesspápa nyárson égetné meg a szakmának azt a szeletét, akik azt állítják: bár kövérnek lenni a legkevésbé sem egészséges, még mindig biztonságosabb túlsúlyosnak maradni, mint a folyamatos jojóeffektusnak kitenni a szervezetet. Utóbbi nemcsak az izmokat és a csontokat emészti fel hosszú távon, és teszi tönkre az emésztőrendszert, de a pszichét is felőrli. A jojóeffektus a legbiztosabban ássa alá az elhízott emberek amúgy is igen alacsony önértékelését - a cél egyre homályosabbá, a siker egyre elérhetetlenebbé válik, a gyengeség és a tehetetlenség érzése állandósul. A szigorúan két véglet közé szorított étkezési szokások (kontrollálatlan habzsolás, illetve hiperkontrollált ételmegvonás) a testet és a lelkierőt is elapasztják, és a túlsúlyosság megváltoztathatatlanságát alátámasztó alibik sokaságát "fogalmazzák meg" (többek között a "levegőtől is hízom", "örököltem a túlsúlyt", "belefáradtam a fogyókúrákba", "kövéren is szeretem magam" stb.).

Az unásig ismételt szólamot, miszerint gyökeres életmódváltásra lenne szükség, elfogadjuk és felfogjuk ugyan, de fogalmunk sincs, merre induljunk. Leginkább azért, mert a sikerünket csak a leadott kilókkal arányosan érezzük növekedni - így magát a fogyókúrát növesztjük életprogrammá. A célkeresztben a karcsúság áll az egészség és a kiegyensúlyozott, mértékletes táplálkozás helyett. A siker azonban a legkevésbé sem az áhított súly elérésében rejlik, még csak nem is a megtartásában. A legfontosabb az lenne, hogy képesek legyünk dekódolni a testünk jelzéseit, újrafogalmazni mindazt, amit eddig éhségről és jóllakottságról gondoltunk, illetve az evés szerepét megtalálni, helyrebillenteni az életünkben. Ennek a kapcsolatnak az "újrafelvétele" hosszú és nehéz folyamat, de közben olyan lényeges és addig rejtve maradt kérdésekre is választ kaphatunk, mint az elhízásunk okai vagy az eddig sikertelenül alkalmazott módszerek kudarcának miértje.

Ne fájdalmas kényszerűség legyen a sport

Végül muszáj szót ejteni a testmozgásról is, mint az egészség és a fittség zászlóshajójáról. Hogy a csökkentett energia bevitel önmagában lassabban hoz tartós és látványos eredményt, tudjuk. A rendszeres mozgás szükségességét hirdető aerobikedzők és testnevelő tanárok azonban a mozgás örömét, mint kulcstényezőt gyakran elfelejtik megemlíteni. Míg másnak evidencia, hogy tíz-húsz kilométernyi futás után fürdik az endorfinban, és a teste pallérozása és önmaga legyőzése akár jóleső is lehet, addig sokszor fogalma sincs arról, milyen érzés tíz-húsz kiló fölösleggel akár a másodikra fölmenni vagy csak kocogni egy laza kört. Így az első néhány gyötrelmes kísérlet után még a legelszántabbak is feladják, hiszen a fájdalmon és a testük ellenállásán kívül az öröm minimumát sem tapasztalják - a fitneszteremben, ahová bérletet váltottak, csak a szégyenérzetük terpeszkedik.

A legfontosabb feladat tehát a fokozatosság és a kitartó kísérletező kedv legyen (ha a jóga nem jön be, a futás meg unalmasnak tűnik, pattanjunk biciklire, járjunk úszni vagy pilatesre). Ne akarjunk két hét alatt a profik szintjére jutni, és ne sokkoljuk magunkat olyan miliőben, amelyben csak a saját kudarcélményeink vannak borítékolva. Szakemberek szerint három hónap rendszeres mozgás kell ahhoz, hogy a test alkalmazkodni kezdjen, és nemcsak hogy megszokja, de igényelje is a karbantartást. A terhelés fokozatosságára pedig extra figyelmet kell fordítanunk, ahogy arra is, hogy állandó helyet béreljünk az életünkben a mozgásnak, és a szerepe ne csak a karcsúságunk kialakításában/őrzésében merüljön ki.

Summa summarum, a pechszériát ideje siker sztorira cserélni, de olyanra, amely akár egy életen át tartó kísérletezést, tudatosságot és kitartást igényel. A hirtelen elhatározások és a pánikhangulat helyett a tartós és gyökeres változásokra koncentráljunk, a rohamtempót és a villámeredményt cseréljük türelemre, a fogyókúra helyett legyen az egészségé a főszerep. Ha támogató csoportra, külső kontrollra van szükségünk, keressük meg a megfelelő fórumot, az előkészületekbe pedig bátran vonjuk be a környezetünkben élőket. Ha pedig idény nyáron még nem az ötvenkilós önmagunkat kell strandra cipelni, ne adjuk fel, és a legkevésbé se essünk kétségbe.

Forrás: noilapozo.hu